John Cure regényíró blogoldala

Hallottál már a Hontalan lelkek legendájáról?

2016/05/15. - írta: John_Cure

F O N T O S!
Ezt a könyvet messzire kerüljétek!

HONTALAN LELKEK a címe és néhány nap leforgása alatt már a Bookline előjegyzési sikerlista TOP 10-be is bekerült. De nézzétek meg milyen a borítója! Ha csak ránézel, elfog az ideglelés! Mit gondoltok milyen hatással és álmatlan éjszakákkal járhat elolvasni? Ez a könyv több, mint egy hátborzongató misztikus thriller. Ez a könyv megnyit egy kaput az élők és a holtak világa között, megidézve egy nagyon gonosz lelket.

Ha mégis úgy érzed, hogy elég erős vagy lelkileg, s felkészültél szembenézni a Hontalan lelkek világával és alámerülni az elátkozott dögkútba, akkor saját felelősségre, ezen a linken kedvezményesen előrendelheted!
Bookline előrendelés itt!

Remélem a Vatikánnak is jelentik minél többen, aztán betiltják! ;) :) 

hl_pr03.jpg


komment

John Cure: A Gonosz új arca (regény) Harmadik részlet - Vérbe fagyva

2015/06/28. - írta: John_Cure

Olvass bele A Gonosz új arca című könyvembe!
3. részlet

Huszonkettő

2006. június 26. éjszaka, Manhattan, New York

      Minden mozdulatában látszott, hogy boldog és kiegyensúlyozott nő, aki férfiakat megszégyenítő lendülettel lépett át minden útját álló akadályt.
      Gemma Samworth, akit a legtöbben csak Gemsiként ismertek, kiszállt a fekete Chevroletből, végigsétált a külvárosi ház tágas kocsibehajtóján, majd határozott mozdulatokkal félretolta az ajtóból befelé bámészkodó rendőrjárőrök vállát, és párduc ügyességgel csusszant be köztük. A magasabbik rendőr utánanyúlt, de a nő hanyagul hátrahagyott keze egy arany jelvényes szövetségi nyomozóigazolványt tartott az arcába. A férfi zavartan vigyorgott, elnézést kért, de mindvégig nem bírta levenni a szemét a nő formásan edzett lábairól. Pillantása cikázott a vádlik és a nőiesen formált csípő között.
      Gemma „Gemsi” Samworth különleges ügynök minden más helyzetben mosolygott volna, de másfél hónap alatt ez volt a negyedik eset, amikor egy brutális gyilkosság helyszíne nemcsak az elkövetés módjában és kegyetlenségében hordozott azonos jeleket, de a szörnyűséget megelőző események is kísértetiesen megegyeztek.
      Belépett a szobába, és egy másik világba érkezett. Mintha a halál birodalmába lépett volna, fájdalom és rettegés fogta el. Egy általánosan jó erkölcsű ember ennél a pontnál már feladja, sokkolva próbál kimenekülni.
      De Gemsi nem fordulhatott sarkon.
      Neki bent kellett maradnia.
      Úgy érezte, mintha tűvel piszkálna egy elgennyesedett sebet, azonban elfojtott magában minden undort és fájdalmat. Nem csak azért maradt bent, mert ez volt a munkája. Őt mindig valami misztikus erő hajtotta előre a cél felé. Gemsi egy tradicionális angol családból származó Amerikában élő nő volt. Harminckét évesen már elismert volt a szakmájában. Az FBI egyik minősített életellenes bűncselekmények felderítését végző alosztályát vezette, és közvetlenül 6 nyomozó dolgozott az irányítása alatt.
      Gemsi megállt, hátrafogta szőkésbarna hullámos haját, mint mindig mielőtt a helyszínelők területére lépett. Magas, enyhén kopaszodó, markáns arcú férfi termett mellette.
      – Az áldozat harmincas, nőiesen telt, latin-amerikai nő. – Néhány fotó kíséretében egy adatgyűjtő lapot tett Gemsi kezébe és folytatta. – Közel húsz órája halott. Személyes iratok nem voltak nála, de a forrónyomos fiúk már rajta vannak, hogy mielőbb megtudjuk ki ez a nő a fürdőszobában. Az ingatlan órákra is bérelhető szerelmi apartman. Az elkövető Frank Hariss néven jelentkezett be a ház kétnapos alkalmi bérletéhez, és készpénzben előre fizetett az üzemeltetőnek. Az eset mindenben kísértetiesen megegyezik az előző három alkalommal. Középkorú nő, megkötözték. Az elkövető, mielőtt leragasztotta a nő száját, törött borospohár darabokat és szilánkokat pakolt az áldozata nyelvére.
      – Az üvegszilánktól való félelem pedig megbénította az áldozatot, így mukkanni sem mert – mondta Gemsi a megkötözött nő vérbe fagyott fotóját vizsgálva. – Még a nyelvét sem merte mozdítani szerencsétlen, nehogy szétvágják belülről az arcát a szilánkok. Az elkövető megerőszakolta a nőt, aki a sokkhatás alatt összeharapta a pohárdarabkákat, belélegezte és le is nyelte a szilánkokat. Az üvegdarabok széthasították az arcát, kivágták a légutakat, a nyelőcsövet, a szerencsétlen áldozat végül a saját vérétől megfulladt. Ez történt, Ben?
      – Pontosan – válaszolta a férfi. – És ebben az esetben is együtt tölthették az egész estét, ami a jelek szerint meglehetősen kellemesen indult. Mindketten bort ittak, és már a második palacknak is az aljára értek. A CD-lejátszóban Berry White szólt, mint az előző három esetben. Az írott CD-t most is a lejátszóban hagyták. A törvényszékiek már beküldték elemzésre. Talán most maradt utána valami használható nyom.
      – A francba, fiúk! Összepisil mindig mindent! Találnunk kell valami értékelhető nyomot! – A ragyogó tekintetű nyomozónő égszínkék szemei dühösen pásztázták a szoba vérrel és vizelettel mocskolt falait. – Valamilyen DNS-nyom biztos lesz utána, ami alapján megtalálni még nem fogjuk, de ha elkapjuk, az azonosságot perdöntően bizonyítja majd. Márpedig elkapjuk, ebben biztos vagyok! Hogyan vehet ilyen fordulatot az este?
      – Nézd, Gemma, véleményem szerint egyre inkább beigazolódik a verzió a randevúról.
      – A kellemesen eltöltött este?
      – Igen. Vacsora, finom bor, halk zene, rózsák.
      – Valamint erőszak. Értelmetlen, brutális gyilkosság – Gemsi újra a fotóra pillantott, majd belépett a fürdőszobába. A zuhanyzótálban egy csinos nő meztelen holtteste feküdt magzatpózba összekötve. Nyakán mélyen szúrt seb, az arcából véres pohárdarabka állt ki, átszakítva a bőrt. – Nem értem, miért ez az egész? Miért az erőszak, a gyilkosság, mikor egy ilyen estében már a levegő is olyan fülledt és vágykeltő, hogy a szex szinte természetes megkoronázása az együtt töltött estének. Miért van mégis mindez?
      Gemsi a félig leszaggatott zuhanyzófüggönyre alvadt vért vizsgálta, de vigyázott, hogy ne érjen semmihez, és ne zavarja meg a nyomrögzítő technikusok munkáját. Csak közelebb hajolt, pár másodpercig nézte, majd visszafordult a nyomozóhoz.
      – Szeretném tudni, hogy mi jár ennek a fickónak a fejében. Milyen lehet a hétköznapokban, és egyáltalán hogyan tud ezeknek a nőknek a közelükbe, a bizalmukba férkőzni? Azt mondanám, lehetne bárki, egy hétköznapi férfi, mint a sorozatgyilkosok általában. Jó megjelenésű, kiegyensúlyozott, magas intelligenciával. Talán sikeres, elismert a munkájában.
      – Egy biztos, piszkosul ismeri a nőket – jegyezte meg Ben. – Tudja, hogyan vegye le őket a lábukról, hogyan manipulálja őket. Közel két hónap leforgása alatt négy nő. A főiskolán sem tudtam hasonló tempót tartani, pedig én is rajta voltam a bugyigyűjtő akciókban rendesen.
      – Ben, ha nem haragszol, most nem vagyok kíváncsi a trófeáidra, bugyigyűjteményre és hasonlókra. – Gemsi fárad mozdulatokkal masszírozta meg a szemgödrét. – Hajnali három van. Túl vagyok egy bírósági meghallgatáson és két szembesítésen. Szeretnék mindent megtenni, hogy ne kezdjen túlnőni rajtunk ez az ügy.
      – El fogjuk kapni. Tudom. Te is tudod, és szerintem ez a rohadék is tudja. A kérdés csak az, hogy mikor?
      – Pontosan ez az, Ben! A mikor a lényeges. Szeretném, ha nem kellene többet ez után a pszichopata után nyomokat rögzíteni, adatokat gyűjteni. Azt szeretném, ha mielőbb a szemébe nézhetnék, miközben az esküdtszék bűnösnek nyilvánítja.
      A zuhanyzóban fekvő nőt két egyenruhás férfi takarta le, körülöttük az igazságügyi szakértők a lehető legnagyobb körültekintéssel és aprólékossággal rögzítették a nyomokat. Gemma Samworth különleges ügynök átsétált a hálószobába, alaposan szemügyre vett mindent, reménykedett, hogy talál valami szokatlant, ami árulkodó lehet a gyilkos kilétére. Szinte napra pontosan hat hete volt az első gyilkosság helyszínén. Szintén egy elegáns hotel szobájában. Használható nyomot, ami sikerre vitte volna a forrónyomos felderítést, akkor sem találtak. A körülmények miatt akkor még egy féltékeny barátra, szeretőre gondolt. A lehető legalaposabban utánanéztek az áldozat barátainak, kapcsolatainak, de sajnos semmi hasznosítható információt nem találtak. A nőnek kevés ismerőse volt, és ahogyan az utána következő áldozatok, ő sem járt partikra, klubokba. Gemsi és a csoportja átnézték az elmúlt évek bűnügyi nyilvántartását, különös figyelmet fordítottak a szexuális bűncselekmények elkövetőire, a pszichiátriai kezelés alatt állt bűnözőkre, szatírokra, pedofilokra, de bárki, aki szóba jöhetett volna mint lehetséges elkövető vagy a büntetés-végrehajtás vendégszeretetét élvezte, vagy valamelyik szigorúan őrzött pszichiátrián formálták. Csak néhány potenciális elkövető jelölt jöhetett szóba, azonban a tanúkihallgatások és a sziklabiztos alibik hamar tisztázták őket.
      Egy alacsony szemüveges férfi robogott be a szobába és egyenesen Gemsihez sietett.
      – Elnézést! – lihegte, miközben a szemüvegét próbálta visszatolni az orrnyergére, de az szinte azonnal leszánkózott. – Ahogy riasztottak rögtön elindultam, csak magam sem tudom hogyan, de rossz irányba mentem. Még félálomban voltam és elnéztem egy lehajtót.
      – Semmi baj, Ronald – mondta Gemsi. – A lényeg, hogy ide találtál.
      Ben elmosolyodott: – Mindannyian fáradtak vagyunk. Én is szívesebben lennék otthon és aludnék az asszony mellett.
      – Lemaradtam valamiről? – érdeklődött Ronald.
      – Még folyamatban van a nyomrögzítés. Én is csak nemrég érkeztem. – Gemsi sarkon fordult és elindult a bejárat felé. A többiek sietősen követték. – Hagyjuk a fiúkat dolgozni, hátha találnak valami nyomot. Ben és Ronald kérdezzetek végig minden lakót az utcában! Én majd érdeklődöm a közeli benzinkutakon, a tulajdonos által adott személyleírás hátha ráillik valakire, aki ott tankolt. Aztán reménykedjünk, hogy ha így volt, akkor a biztonsági kamerák képeit még nem törölték az elmúlt időszakban. De meglesz, fiúk! Érzem, hogy hamarosan a nyomára bukkanunk.
      – Biztató, hogy ilyen optimista vagy – mondta Ben mosolyogva.
      Gemsi megtorpant. Felnézett a férfira.
      – Figyelj ide, Ben! Lehet, hogy esélytelennek látszik a helyzet, de ne feledd, örökké nem eshet!

police-line-do-not-cross-tape-at-crime-scene-1-2000x1349_9.jpg

komment

John Cure: A Gonosz új arca (regény) Második részlet - Rémálmok

2015/06/21. - írta: John_Cure

Olvass bele A Gonosz új arca című könyvembe!
2. részlet


Hét

      Tudta, hogy semmi esélye a menekülésre, de azért amennyire csak ereje engedte megpróbálta. Igyekezett minél messzebbre jutni, lehetőleg úgy, hogy üldözőit egyre jobban maga mögött hagyja. De a távolság üldözők és üldözött között egyre kisebb lett, és nyilvánvalóvá vált, hogy ma este utolérik. Elkapják és leszámolnak vele…
      Ha a kutyák nem lettek volna a sarkában, könnyedén lerázza az üldözőit, de azok az átkozott vérebek, akárcsak a felbőszült bikák, úgy vetették utána magukat.
      Átgázolt a patakon, majd a töltésen felérve – miután egy vékony faág az arcába csapott és felszakította a homlokát – hirtelen megtorpant. A csípős szél mélyen a bőrébe harapott, de ez egyáltalán nem érdekelte, ahogyan a szemöldöke fölötti seb sem. Rezzenéstelen arccal figyelte a bokrok sűrűjéből kiugró kutyát, amint vicsorítva megállt, és farkasszemet nézett vele. Hogy került ez ide, csodálkozott, hogy a picsába került ez a dög elém? A kezdeti meglepettségen hamar felülkerekedett, és inkább megpróbált szabadulni a szorult helyzetből.
      Véres, csontos ujjai görcsösen megszorították a rövid csövű puska markolatát és lassan – miközben szúrós pillantásával fogva tartotta a dobermann tekintetét –, nagyon lassan a csípőjéhez emelte. A fegyver csőre volt töltve. Már csak a megfelelő pillanatra várt. A kutya nem mozdult, az idő pedig fogytán, hiszen a többi kutya és az üldözői már igen közel járhattak.
      – Tűnj az utamból – súgta a sötétségbe. – Húzd el a csíkot! Takarodj, te dög! Takarodj! – Vér buggyant ki a homlokán lévő sebből, és gyors folyású patakként száguldott a mélyen barázdált arcon, csak a remegő szája szélénél lassított egy kicsit, majd új erőre kapva lecsorgott az állán, hogy megpecsételje az amúgy is mocskos ingét. – Takarodj!
      A kutya nem mozdult. Szemei véresen izzottak, vicsorgó száján nyál csorgott a nyirkos fűbe, de meg sem mozdult. Mintha direkt az időt akarná húzni, hogy a társai ide érjenek. De a férfi már nem várhatott. Hallotta a közeledő kutyák felbőszült ugatását, cselekednie kellett. Tudta, ha meghúzza a ravaszt, elárulja magát és az üldözői pillanatok alatt a nyomára akadnak. Csakhogy már nem volt más választása. Különben is… Már kurvára mindegy.
      Az elsütött fegyver hangja vastagon belemart az éjszaka csendjébe. A lövedék leteperte a vicsorgó állatot. Már nem jelentett veszélyt. Csendben, szétszakított mellkassal feküdt a gallyak között.
      A férfi felszívta az orrát, és a fűbe köpött. Elmosolyodott, és leindult a töltésen, egyenesen az elhullott állat felé, amikor hirtelen éles fájdalom hasított a bokájába. Mintha egy feltartóztathatatlan erő próbálná kihúzni a lábát alóla. Még mielőtt lepillantott volna, tudta, hogy utolérte egy újabb véreb és az akaszkodott morogva a bokájára. A fájdalom már majdnem elviselhetetlen volt. A hatalmas fogak nem kegyelmeztek, és egyre mélyebben hatoltak a húsba, néhol darabokat tépve ki belőle.
      Visszafogott egy ordítást, ami majd szétfeszítette a torkát. Hörögve próbálta a puska csövét az idegbeteg módjára rángatózó állat fejéhez tenni, de az mindig kimozdult előle. A harmadik próbálkozásra a puska érintette az állat koponyáját, és a férfi olyan erővel szorította vele a fejét a földhöz, hogy az összeroppant, kipréselve magából a szemgolyókat. Végre gyengült a szorítás. Lehajolt, hogy a lábszárába markoló állkapcsot eltávolítsa. Mielőtt megtehette volna, egy harmadik véreb rontott rá a sűrű fák közül, és egyenesen a mellkasára ugrott, átharapva a kulcscsontját. Az ujjai elgyengültek, és a fegyver a földre esett. Az előbb legyőzte a fájdalmat és a torkára fojtotta az üvöltést, de most nem tudta és nem is akarta visszafogni magát.
      A fájdalomtól…


Nyolc


      …ordított.
      Rémülettől szikrázó szemekkel nézett szét a sötét szobában, miközben a könyökére támaszkodva felült. A szobát átjárta a rémálom keltette félelem. A kék pizsamafelső – Micimackó birkózott rajta egy csupor mézzel –, izzadt testéhez tapadva táncolt, követve a tüdeje által diktált ziháló ütemet. Szép kis születésnap, gondolta Eddie, és kézfejével megtörölte a szemét, megszüntetve a fátyolosan elmosódó szoba képét. Még most is ez az álom. Még ilyenkor sem hagy nyugodni. Még a születésnapján sem lehet nyugta egy gyereknek?
      Az utóbbi időben ismét megszaporodtak a szörnyű álmai, és ez nagyon elszomorította. Az utolsó két alkalomról a szüleinek sem szólt. Jobbnak látta, ha nem zaklatja fel őket újra. Amikor csak rosszat álmodik, az édesanyja olyan nyugtalan lesz. Próbálja titkolni, de nem megy neki valami jól, és különben is az emberek arcára mindig kiülnek az érzéseik. A gyerekek pedig tudnak belőle olvasni. Ösztönösen megérzik, ha valami kizökken a megszokott kerékvágásból. Márpedig az anyja mindig kizökkent, amikor ő rosszat álmodott. Eddie pedig megérezte, hogy valami nincs rendben. Persze ha Agatha nem sugározza magából az aggodalmat, akkor is rájött volna, hogy valami nincs rendben az álmaival.
      Joe visszafogta a lendületet, amivel felrobogott a lépcsőn, nehogy beszakítsa a gyerekszoba ajtaját. Egy pillanatra megtorpant az ajtó és Eddie között – a folyosóról beszökő fény a hátára kúszott és elterült rajta, akár egy hős lovag köpenye –, majd az ágy szélére ült. Szótlanul nézett a fiára. Szavak nélkül is jól megértették egymást. Talán ilyen a tökéletes kötelék. Mindketten tudták, hogy mi történt, és hogy mit gondol a másik. Az apa tudta a fiú gondolatait, a fiú pedig az apáét. Nem voltak gondolatolvasók. Hogyan is lettek volna azok? Egyszerűen vannak olyan pillanatok az életben, amikor szavak nélkül is érti egymást két ember. Főleg, ha ilyen erős kapocs köti őket össze. Mellesleg nem ez volt az első alkalom, hogy ugyanitt, ugyanígy ült ez a két ember. A nagy és a kicsi. Apa és fia.
      – Soha nem lesz vége, apu? – törte meg végül a csendet Eddie. A hangjából keserűség érződött.
      – Nem tudom – válaszolta őszintén Joe, és lesütötte a szemét. Nem bírt a fia szemébe nézni. Szégyellte magát. A fia előtt, Agatha előtt, talán az egész világ előtt. Szégyellte a tehetetlenséget. Azt a kíméletlen érzést, ami lassan körbefogja az embert és ránehezedik. Aztán csak ül rajta és nyomja. Annyi súllyal és annyi ideig, amíg össze nem roppan. A tehetetlenség talán Isten leggonoszabb tréfája, gondolta, és ebben a pillanatban úgy érezte, mindjárt összeroppan.
      – Ugye ez nincs minden gyereknek így? – kérdezte Eddie, de már tudta is rá a választ. Valahol ott legbelül – ahonnan az emberek megérzései erednek és átsegítik néha az élet nehezen kezelhető pillanatain –, a lelke mélyén, szerény élet tapasztalata ellenére is érezte, hogy ami vele történik, nem átlagos dolog. Gyanította, hogy valami nincs rendben. Persze egy kicsit azért reménykedett, hogy az apja megnyugtató választ ad, elmagyarázva, hogy ebben a korban ezen mindenkinek át kell esnie.
Nem így történt…
      – Valóban. Jól gondolod. A gyerekeknél és a felnőtteknél sem természetes dolog a visszatérő rémálom. – Felesleges lett volna minden mellébeszélés, kitérő válasz. Eredményre és megoldásra itt már csak közösen juthattak, és ezzel Joe is tisztában volt. – Nem tudom és nem is tudhatom, hogy mi okozza ezt nálad, hercegem, de mindent el fogunk követni anyáddal, hogy megszűnjenek a szörnyű éjszakáid. – Rövid szünetet tartott, gyengéden megsimogatta Eddie arcát, majd folytatta: – Azt hiszem, hogy már hamarabb meg kellett volna tennünk azt a lépést, ami közelebb vihet a megoldáshoz. És most meg is tesszük.
      – Mit, apa? – Kíváncsian pislogott a mellette ülő férfira, aki ebben a pillanatban, csak úgy, mint eddigi életében bármikor, a biztonságot jelentette. – Mit fogunk tenni?
      – Elmegyünk… – Joe hangja elhalkult, mintha elbizonytalanodott volna. Mintha még most sem lenne egyértelmű, hogy nem lehet tovább halogatni a dolgot. – Elmegyünk egy orvoshoz.
      – A doktor bácsihoz? Ő erre is tud gyógyszert adni? Ugye nem szurit?
      – Nem. Nem kapsz injekciót. Az igazság az, hogy ez nem az a doki bá’, akihez eddig jártál. Ez egy egészen másfajta orvos.
      – És tud segíteni? – Eddie hangjában bizonytalanság bujkált.
      – Megvannak a módszerei, úgyhogy nagyon remélem.
      – Anya nem ébredt fel? – váltott hirtelen témát Eddie, mint akit nem is foglalkoztat tovább a dolog. Apa azt mondta, hogy „megvannak a módszerei” a doki bá’-nak. Neki pedig ennyi elég is.
      – Szerencsére nem. – Megfogta a fiú kezét és oltalmazóan megpaskolta. Eddie apró kezei szinte eltűntek az apja tenyerében. – Jobb is így. Semmi szükség arra, hogy felizgassa magát, aztán pedig nem tud majd elaludni. Pihenje csak ki magát rendesen, aztán majd reggel én adagolom neki az egészet, lehetőleg úgy, hogy ne zaklassa fel nagyon. Aztán beszélek vele az orvosról is, hogy kérjen neked időpontot. Persze csak akkor, ha nem gondoltad még meg magad.
      – Nem, dehogy is – csóválta a fejét Eddie, miközben a szája szélén halvány mosoly futott végig. – Ha segít a doki bá’, akkor elmegyek.
      – Bizonytalan vagy?
      – Á, dehogy! – legyintett. Megpróbálta könnyedén megrántani a vállát, hogy neki ez semmiség, de a tekintete elárulta – a csibészes mosoly ellenére is –, mindez csak látszat.
      – Bizonytalan vagy, hercegem?
      – Egy kicsit – vallotta be őszintén. Azt tudta, hogy biztosan el akar menni az orvoshoz. Abban kételkedett, hogy az valamiben is segíteni tud majd neki. Valami furcsa érzés kerítette hatalmába, ami azt súgta neki, hogy ilyen könnyen nem szabadulhat az álmaitól.
      Joe beljebb csusszant az ágyon, magához húzta Eddiet és szorosan átölelte. A fiú viszonozta apja ölelését, és amennyire csak tudta átfogta annak széles vállait. Egymást ölelve szótlanul ültek. Kint egy autó haladt el a ház előtt kényelmes tempóban, ahogyan csak az éjszakában cirkáló szerelmespárok, vagy a fűtől lelassult suhancok szoktak vezetni. A lámpái végigpásztáztak a gyerekszobán, egymásba fonódott árnyakat kergetve a tapétán, majd amilyen hirtelen besurrant, olyan hirtelen távozott újra félhomályt hagyva maga mögött.
      – Minden rendben lesz – suttogta Joe a fia fülébe. A hangokat alig bírta kipréselni a száján, és érezte, hogy elszorul a torka. Végigsimította Eddie haját és még közelebb húzta magához. Arcát a fiú arcához szorította, és a válla fölött könnyes szemmel nézett ki a néma éjszakába.

=====
A könyv júliusi megjelenése előtt már kedvezményesen előjegyezhető!
Bővebb információért kattints ide!

woundblackeyes.jpg

komment

John Cure: A Gonosz új arca (regény) Első részlet - Prológus

2015/06/14. - írta: John_Cure

Olvass bele A Gonosz új arca című könyvembe!
1. részlet

PROLÓGUS


      Az árnyékban megbúvó alak óvatosan a nyirkos falnak támasztotta a hátát, miközben fegyverét közelebb húzta a lábához. Kezei görcsösen markolták a rövidre vágott puska csövét. Rémülten levegő után kapkodott, próbált némi nyugalmat magára erőltetni, de ezekben a megrázó percekben már neki sem sikerült zihálását elfojtania. Kopott ingét vörösre festette az oldalából kibuggyanó vér, ami sehogyan sem akart csillapodni. Kezét erősen a sérülésre szorította és megpróbálta enyhíteni a vérzést. Nem sikerült.
      Megrémítette a helyzet, de nem félt.
      Rendőrök és vérebek lihegtek órák óta a sarkában. Átszáguldott a városon, majd az összetört autóját hátrahagyva sötét erdőkön és bűzös csatornákon keresztül menekült, de még most sem tudta felfogni, hogyan került ebbe az elhagyatott házba. Minden bizonnyal abban reménykedett, hogy a rendőrök nyomát vesztik. Természetesen öntelt ábránd volt.
      Legalább ötven rendőr vette körül a romos házat, és mindegyik arra várt, hogy végre kilépjen a rejtekhelyéről. De ő nem akart kimenni, pedig jól tudta, hogy ezt a játékot már nem játszhatja tovább. Életében először vesztett.
      Lábai megrogytak a fájdalomtól és a vérveszteségtől. Az oldala egyre hevesebben lüktetett. Valamelyik buzgómócsing zsaru telibe trafált!, gondolta, miközben a málló vakolatnak támaszkodott. Lassan a fertőző köpetektől mocskos padlóra ült, hátát szorosan a falnak nyomta, és élvezte, ahogyan a falból áradó hideg átjárja a testét. Meg fogok dögleni. Egyszerűen megdöglök, akár egy kivert kutya.
      A ház előtt felsorakozott rendőrautók villogó fénye pulzálva tört be a düledező épület bezúzott ablakain, egyszer vörösre, másszor pedig kékre festve az oroszlánszagú szoba falait. Az üldözöttet nem zavarta tovább az oldalából feltörő fájdalom. Megpróbált nem gondolni többet a sérülésre, igyekezett áldozatainak arcát felidézni, ez pedig minden alkalommal különös kéjjel töltötte el.
      – A pokolban az összes perszóna a szolgám lesz! – nyöszörögte, majd a sötétség mélyére köpött. A puskát csőre töltve keresztbe fektette a combján, ármányosan elmosolyodott, és a törött ablakon keresztül kinézett a hideg éjszakába. A távolban látni vélte a házak fényeit, amint megpróbálják áttörni magukat a városra nehezedő sötétségen. Rideg szívét kellemes melegség járta át.
      Szerette ezt a várost.
      Egészen fiatalon itt szembesült az élet sötét oldalával és olyan mérhetetlen szenvedély kerítette hatalmába, amit előtte még soha nem tapasztalt. Kamaszként már úgy érezte, emberek sorsáról dönthet, miként a farkas, amikor bekerül egy csapat bárány közé, és ösztönösen pusztít vagy megkegyelmez. Ez az érzés, továbbá a gyilkolás torokszorítóan édes íze, maga volt a beteljesülés számára.
      Élvezte, és nem bánt meg semmit…
      – Adja meg magát! – hallatszott be a törött ablakokon a hangosbemondóba kiabáló rendőrtiszt hangja. – Feltartott kézzel jöjjön ki! A házat körülvettük, semmi esélye a menekülésre!
      Az alak nem mozdult. Nem akart menekülni, de nem is állt szándékában megadnia magát.
      – Ezt elnéztétek rohadékok! – kiabálta kifelé. – John Marllow nem adja meg magát! John Marllow nem fog a halálsoron végigmenni!
      A sötétség és a gonosz erőknek engedelmeskedve élte az életét, nem kívánt gyáva módon rendőrkézre kerülni.
      – A pokolban már várnak rám – suttogta maga elé.
      Nagy útra készült.
      Maga felé fordította a puskát. A csövét közvetlenül az álla alá szorította, még egyszer a sötétbe köpött, aztán meghúzta a ravaszt. A nyakát átszakító lövedék a falban állt meg.
      Forró vér szennyezte a mocskos vakolatot.
      Néhány pillanattal később – 1988. június 18-án 22 óra 34 perckor – betörték az ajtót, és rendőrosztag özönlötte el a dohos szobát.
      Csak egy holttestet találtak.

=====
A könyv júliusi megjelenése előtt már kedvezményesen előjegyezhető!
Bővebb információért kattints ide!

best-top-desktop-horror-wallpapers-hd-horror-wallpaper-picture-image-photo-17.jpg

komment