John Cure regényíró blogoldala

John Cure: Rekviem egy halott lányért (regény) Második részlet - Gerald visszatért

2017/11/28. - írta: John_Cure

Olvass bele a Rekviem egy halott lányért című regényembe!
Második részlet

    Soha nem érezte még magát ilyen nyomorultul, mint ezen a napon. Délelőtt a feje fájt és szédült. Reggel képtelen volt magát rávenni, hogy kikeljen az ágyból. Az óra csörgésére ugyan kinyitotta a szemét, de egy porcikája sem kívánta, hogy megmozduljon. Átgondolta a napját, és mivel semmi olyat nem talált benne, amit nem lehetett volna átszervezni, ezért úgy döntött, legalább délelőtt ágyban marad, és délutánra jobban lesz. Biztosan valami fránya vírus.
    Cameron Weeks tiszteletes délutánra valóban jobban lett, így a forró fürdő után összeszedte magát, aztán a jól megszokott civil öltözékébe, a fekete farmerba és fekete rövid ujjú ingbe bújt. Az ilyen forró, nyári napokon ugyan nem a fekete szín volt a legkellemesebb viselet, de a tiszteletes azokon a napokon is szívesen magára vette, amikor nem volt hivatalos programja. Különös tekintettel arra, hogy bármikor jöhetnek hozzá, és neki mégiscsak ez a szolgálati ruhája. Az apja mindig azt mondta neki, hogy nem a ruha teszi az embert. Ebben nagy igazság rejlett, csakhogy az emberek viszont az alapján ítéltek, amit láttak. Fontos volt az első benyomás. Ahogy a bankárok sem ülnek egy szűk pólóban az asztal mögött, vagy a pénzügyi tanácsadó sem strandpapucsban csenget be hozzánk. A kormány embereit is komolyabban vesszük a tiszteletet parancsoló sötét öltönyeikben, nyakkendőben és hófehér ingben. Cemeron Weeksnek épp ilyen volt a fekete farmer fekete inggel a hétköznapokra. Főleg, hogy az ing speciálisan papoknak készült, és a nyaka körül ott volt az elmaradhatatlan fekete-fehér körgallér, így mindenkinek azonnal nyilván való volt, hogy a katolikus egyházhoz tartozó személyről van szó. Amikor felvette ezt az inget, akkor éppúgy átszellemült, mint amikor papi reverendába bújt a szertartásokat megelőzően. Az emberek tisztelete és szeretete különös energiákkal töltötte fel a lelkét.
    Az oregoni Portland mellett, egy farmon nőtt fel, ahol a nagyszülei, majd a szülei is gazdálkodtak. A kis Cameron így már gyerekkorától segített nekik a haszonállatok körüli dolgokban, szeretett az állatokkal bánni, és imádta a friss széna illatát. Viszont eszében sem volt a farmon maradni és gazdálkodni. A család generációkra visszamenően hithű katolikus volt, és a gyermekeiket is ebben a szellemben nevelték. Cameront pedig lenyűgözte a templomok barokkos gazdagságú díszítése, a monumentalitása és a szertartások semmihez sem fogható hangulata. Tizennégy évesen már eltántoríthatatlan volt abban az elhatározásában, hogy pap szeretne lenni, és ebben a szülei támogatására is számíthatott. Így aztán a Seminarium Centraléba, avagy a Központi Papnevelő Intézetbe került, ahol a többi kispappal bentlakásos rendszerben tanult, és ott folyt a papi erények elsajátítása. A hivatalos papi szolgálatot Portlandben kezdte, majd a saját kérésére helyezték át húsz évvel ezelőtt Edgar’s Hillbe, ahol az előde szélütés következtében elhunyt. Úgy vélte, egy kisebb egyházi közösségben nagyobb örömmel és jelentősebb hatékonysággal tudja ellátni a szolgálatát, valamint egy farmer fiaként több mint tíz év után is idegenként érezte magát egy nagyvárosban.
    Edgar’s Hillben végre megtalálta a számításait. Párkapcsolata és felesége soha nem volt. A papi nőtlenség, a cölibátus önmegtartóztató állapotával megtanult együtt élni. Igaz, hogy naponta két alkalommal is végzett önkielégítést, hiszen a vágytól és a felgyülemlett szexuális feszültségtől neki is meg kellett szabadulnia. Bűntudata emiatt nemigen volt. Úgy gondolta, hogy a Teremtő Isten, aki az egész Univerzumot megalkotta, benne a Földdel, valamint az élőlényekkel, nem foglalkozhat olyan dolgokkal, hogy épp mit csinálnak az emberek a nemi szervükkel. Így hát maradt a bűnbánat nélküli maszturbálás naponta kétszer, néha háromszor is. Cameron Weeks boldog és kiegyensúlyozott ember volt, aki örömmel vetette bele magát minden újabb napba. Kivéve ezt a mostanit. Ez valahogy nagyon rosszul alakult.
    Nem bírt enni egy falatot sem, a gyomra még mindig rakoncátlankodott. A fejfájás ugyan gyötörte még kicsit, de az erős szédülés legalább elmúlt. Viszont kínzó szomjúság tört rá. Átsétált az előszobán, egyenesen a konyhába. A kicsi, de takaros ház olyan volt, mint egy mesebeli mézeskalács-házikó. Kívülről gazdagon díszített homlokzat, méretes terasz, amin aprólékosan faragott korlát futott körbe, bent a mennyezeten fehér gipszstukkók, körben díszlécek, a helyiségek közt boltívek. A konyhaasztalon egy fahéj illatú, indiai maszala füstölő égett, mellette egy kis tálkában szenteltvíz állt.
    Cameron megállt a hűtőnél, és kivette a kétliteres flakont, amit még előző este tett be. Felbontotta és belekortyolt. Aztán még egyet, és egy újabbat, végül hátravetette a fejét, és úgy nyelte a vizet, észre sem vette, hogy a szája szélén is csordogál. Mire feleszmélt, egy teljes üveg ásványvizet öntött le a torkán. A nyitott hűtőszekrénynél állt, döbbenten szemlélte az üres palackot a kezében. Két liter. Egyhuzamban.
     Talán lázas vagyok, gondolta.
    Ahogy a gondolat megfogalmazódott benne, abban a pillanatban forróság öntötte el a testét. Mintha a bőre minden pólusából forró levegő áramlott volna, a teste felizzott. A következő hőhullámmal ismét megszédült és térdre esett. Most már úgy érezte, hogy nem is a bőre izzik, nem a teste lett forró, hanem a papi ing, ami rajta van. Jobbnak látta, ha azonnal megszabadul tőle. Megpróbálta szétnyitni a mellkasán, de a gombok nem engedtek. Forróak voltak, és bármennyire is erőlködött, nem tudta kibújtatni egyiket sem a gomblyukon. Ujjai kétségbeesetten furakodtak a gallérja és a nyaka közé. Talán le tudja tépni magáról. Valahogy meg kell hogy szabaduljon ettől az ingtől, még mielőtt a testére sül. Az ing füstölni kezdett, a gallér pedig olyan szorosan fogta körbe a nyakát, mintha meg akarná fojtani.
    A bőrét kínzó fájdalommal égette az ing. Már érezte az égett hús szagát.
    A saját húsáét.
   Valahogy el kell jutnom az asztalig, fogalmazódott meg benne gondolatként az utolsó reménysugár. Szenvedései közepette szinte megvilágosodott, és felismerni vélte a gonosz, démoni erő jelenlétét.
    Ez magának a Sátánnak a műve!
Neki is szenvednie kell, ahogy Jézus Krisztusnak a feszületen? Kínok közt kell hogy meghalljon, hogy elnyerje Isten kegyelmét?
    A konyhaasztalon, a füstölő mellett egy kis tálban szenteltvizet is tartott. Úgy vélte, az segíthet most rajta. Talán ha magára önti. Elég kicsi tálka, épp csak mint egy müzlistál, nem sok szenteltvíz volt benne. Jobb lenne, ha meginná, akkor megmenekül.
    A tiszteletes felállni már nem bírt a padlóról, fájdalomtól eltorzult arccal, négykézláb mászott az asztal felé. A kezei alatt hangyák szaladgáltak. Nem is emlékezett, hogy mikor voltak itt hangyák a házban. Most meg özönleni kezdtek a hűtőszekrény alól, egyenesen fel a bokáján, lábszárán, be a nadrágja alá. Már a combján és a pénisze körül is érezte a nyüzsgő kis testek százait.
    Az asztal lábához érve lassan feltápászkodott. A nadrágja már telis-tele volt hangyákkal, az ing füstölt rajta, ahogy mélyen a húsába égett. Remegő kézzel fogta meg a kis kerek tálat, amiben a szenteltvíz volt. Ahogy a szájához emelte, hogy belekortyoljon, abban bízva, így megszabadulhat a Gonosz támadásától, észrevette, hogy a szenteltvíz forrásban van. Fortyogott, hevesen bugyborékolt a tálkában. Nem mert beleinni. Ledobta az asztalra, majd a falnak támaszkodva botorkált a hátsó kijárat felé. Kimenekül a hátsó udvarra. Talán úgy megszűnik ez a borzalmas, kínzó égés a testén, és a hangyáktól is meg tud majd szabadulni.
    Fájdalomtól hörögve, valami imát mormolva tántorgott ki a hátsó teraszra. Az erős napfény a szemébe vágott, hunyorogva haladt előre, a terasz deszkái megreccsentek a talpa alatt. Aztán a hátsó lépcső előtt megtorpant. Kellemes hűvös szél ölelte körbe, szinte másodpercről másodpercre lehűtve a testét. Aztán a következő pillanatban olyan hideg lett, amitől a fogai is összekoccantak. Az égés okozta fájdalom nem szűnt, az ing mélyen a húsába égett, de egész testében didergett.
    A távolból gyerekek kacagása erősödött. Nem tudta, hogy a szél hozta-e magával, de egyre jobban hallotta a kacagással együtt ringatózó dallamos mondókát is.
    Meglepő érzése támadt. Mintha valaki állna mellette.
    Oldalra fordult, de nem volt ott senki. A háta mögé nézett, ott sem volt senki. Hogyan is lehetne?
    Ekkor a hátsó ablakra pillantott, és rémület hasított a mellkasába, de olyan könyörtelen erővel, amit még soha életében nem érzett. A pillanatnak ebben a törtrészében úgy érezte, hogy Isten magára hagyta az ő szolgáját.
    A hátsó teraszra néző ablaküvegben saját magát látta visszatükröződni; ahogy ott állt a lépcsőn, az ablaknak háttal, és a válla fölött, enyhén kifordulva hátrafelé néz. Az üvegtábla tükröződésében egy magas férfi állt mellette széles karimájú kalapban, bokáig érő ócska kabátban.
    Visszatartotta a lélegzetét, és újra maga mellé nézett, de nem látott senkit. Csak érezte. Ahogy a következő pillanatban érezte a lökést is, az erőt, ami letaszította a lépcsőről. Magatehetetlenül bukdácsolt előre a lépcsőfokokon, keze és lába hol a teste alá tört, hol meg a magasban kalimpált, végül a nyakát szegve ért földet, és vakítóan fehér lett a világ.
    Cameron Weeks tiszteletes teste kitekeredve, élettelenül feküdt a hátsó kertben a lépcső előtt.
    A fák között, majd aztán végig a teraszon át, szellők szárnyán szállt egy ősi mondóka.

Gyerekek lelke, sötét az este,
este, este, a gyereket leste,
leszállt az éj, minden sötét,
Gerald eljön a gyerekekért.

Negyedik regényem 2017 december elején kerül a könyvesboltokba!
Kedvezményes előjegyzés a Bookline-on: http://bit.ly/rekviem_bookline

5361d207d99a716608ea04ef9047b26e.jpg

 

rekviem_pr_bookline.jpg

komment

John Cure: Rekviem egy halott lányért (regény) Első részlet - A halál borotvakése

2017/11/02. - írta: John_Cure

Olvass bele a Rekviem egy halott lányért című regényembe!
Első részlet

Becky lassan feltápászkodott az ágyon, körbenézett, látja-e valahol a rossz bácsit, a szobában semmi nem mozdult, nem voltak balsejtelmű árnyak. Felkattintotta az éjjeliszekrényen álló lámpát, aminek harang alakú búráján kék pillangók röppentek a magasba, aztán lecsusszant az ágyról, a papucsát kereste, de nem látta sehol. Szőke haja rendezetlen, puha szalmakazalként fogta körbe a fejét, testét hosszú hálóruha takarta, ami leginkább a bokájáig érő fehér pólónak tűnt, az elején egy méretes Micimackó figurával. Hirtelen nem is emlékezett, hogy hol húzta le, pedig mindig itt szokta. Sebaj, most papucs nélkül megy ki a mosdóba.
     A folyosón lévő fürdőszoba a szülei hálószobájával szemben volt, tőle alig tíz apró lépésnyire. Ahogy Becky kilépett a sötét folyosóra, már látta, hogy a fürdőszobában világosság van. Talán úgy felejtették. Pedig mami mindig mondja, hogy le kell kapcsolni a villanyt. Szapora léptekkel hagyta maga mögött a szobáját, apró talpa puhán simult a padlószőnyegbe.
     Ahogy belépett a fürdőszobába, az édesanyjával találta szemben magát, aki a sarokkád szélén ült. A kedvenc bordó hálóinge volt rajta, állítható vállpánttal, felül és alul csipkeszegéllyel. Arcát a kezébe temette, mintha nem sokkal ezelőtt még sírt volna. Ahogy a lánya belépett, ránézett, s kihúzta magát. Úgy tűnt, nem akar a kislány előtt megtörtnek, elveszettnek mutatkozni.
     - Baj van, mami? – kérdezte Becky.
     - Ne aggódj, édesem – válaszolta Shelly. Hangja erőtlenül csengett.
     Becky odaszaladt az anyjához, és az ölébe fúrta magát. A nő egy elnyújtott pillanatig magához ölelte a kislányt, majd gyengéden eltolta magától.
     - Édesem, menj és zárd be az ajtót! – kérte a fürdőszobaajtó felé mutatva.
   Becky késlekedés nélkül az ajtóhoz tipegett, szerette volna, ha az édesanyjának mielőbb jobb lesz, s úgy tűnt, az ajtó bezárása ebben a helyzetben fontos neki.
     - Fordítsd rá a zárat is!
     A kislány követte az anyja utasítását, és eltolta az ajtón belül lévő reteszt.
    - Jól van, édesem – suttogta Shelly-, apa itthagyott minket, de most megmutatjuk neki, hogy ilyet többet nem tehet. Most majd megtanulja, hogy mindennek következménye van. Megmutatjuk neki, milyen az, ha mi hagyjuk itt őt.
     - Apa dolgozós útra ment – jelentette ki Becky. – Hármat kell aludni és itthon lesz.
     - Majd mi megmutatjuk apának – folytatta Shelly-, kérlek, nyisd ki a mosdó alatti szekrényt!
     A kislány követte az anyja utasítását.
     - Látod ott azt a szép díszdobozt?
     - Az apáé.
    - Pontosan így van - Shelly hangja elfojtott volt, mintha megerőltette volna-, azt apa kapta még nagyon régen egy barátjától. Hozd ide nekem, édesem!
     Becky kivette a keskeny, gravírozott fadobozt, és odanyújtotta az anyjának, aki elvette tőle.
    - Jól van – mosolygott a nő, de a levegő megtelt körülöttük szomorúsággal. Lassan felnyitotta a dobozt, egy összecsukható borotvakés pihent benne, amit még a borbélyok használtak azokban az időkben, amikor a férfiaknak szokásuk volt eljárni beretváltatni. A borotvakésnek világos színű gyöngyház nyele volt. Shelly kivette a dobozból, s maga elé tartva széthajtotta. Lélegzetállítóan nyomasztónak, egyben káprázatosnak tűnt, ahogy a pengén szikrázó csillogással futott végig a fény.  
     - Félek, mami – tört fel őszintén Beckyből.
     - Gyere ide hozzám! – kérte Shelly. 
    Becky nem mozdult. Egy méterre állt Shellytől, fejét lehajtva a kezét tördelte. Nem mert sem az anyjára, sem a borotvakésre nézni. A penge látványa rossz érzéssel töltötte el. Négyévesen nem kérdőjelezte még meg, amit a felnőttek mondanak neki, könnyen befolyásolható volt, de most egy porcikája sem akart mozdulni.
     - Édesem, gyere ide hozzám – nyújtotta másik kezét a lánya felé Shelly, miközben a borotvakést az arca mellé emelve tartotta -, csak egy aprócska vágást ejtünk a csuklódon. Meglátod, nem fog fájni. Aztán alszunk kicsit, és a tündérek közt ébredünk. Bízz bennem!
   Becky nem nézett fel, de látszott rajta, hogy nem tud mit kezdeni a helyzettel, valamint a benne dúló kettősséggel. A pengétől tartott, hiszen anyáék mondták neki mindig, hogy a késsel, az ollóval vigyázni kell, de az injekciós tűtől is félt, olyankor pedig a doktor bácsinál szintén anyáék győzködték, hogy az csak egy kis szúrás, és utána minden jobb lesz.
     - Édesem – szólt újra Shelly simulékony hangon-, gyere ide anyához! Bízz bennem! Nyújtsd ide a kis kezed!
    Becky rövid ideig mérlegelt, aztán kéttalpnyit előrecsoszogott, s lassan emelni kezdte a kezét, hogy odatartsa az édesanyjának. Ebben a pillanatban a mögötte lévő ajtón dörömbölni kezdtek. Mintha valaki tenyérrel ütötte volna.
     - Becky, édesem – szólt Shelly hangja a fürdőszobaajtó mögül, s közben izgatottan dörömbölt. – Ott vagy? Bent vagy, Becky? Miért zártad magadra az ajtót? 
     Becky értetlenül nézett hol a háta mögé, az ajtóra, hol pedig vissza, a kád szélén ülő anyjára. Nem értette, hogyan lehetséges, hogy az anyja egyszerre van vele a fürdőszobában és közben pedig kint dörömböl az ajtó előtt. A zavarodottság jelei kiültek a kislány arcára, amit a vele szembe ülő nő azonnal próbált a javára fordítani. 
     - Édesem – nyújtotta ismét előre a szabad kezét a nő-, gyere ide anyához! Amit kintről hallasz, az nem a valóság, az olyan, mint a mese. Odakint a rossz bácsi van, és bántani akar minket. Nyújtsd ide a kezed! Nyújtsd ide, és minden rendben lesz. Mindketten megmenekülünk.
     - Becky! Becky! – dörömbölt az ajtó másik oldaláról valaki Shelly hangján. – Az ég szerelmére, nyisd ki az ajtót!
     - Ne figyelj rá, édesem – kérte a kád szélén ülő nő-, csak nyújtsd ide a kezed! Kérlek!
     - Becky, jól vagy? – ostromolta tovább szakadatlanul az ajtót egy másik Shelly. - Nyisd ki az ajtót! Hallasz? Nyisd ki az ajtót!
     Az ütések egyre intenzívebbé váltak, néha az egész ajtó beleremegett a keretben, ahogy kintről valaki egész testtel nekirontott, de a zár nem engedett.
     Becky egész teste elgyengült, mellkasa rázkódni kezdett, ahogy feltört belőle a sírás. Gondolatai zavarosak lettek, semmit nem értett a körülötte kialakult helyzetből, egyszerűen csak szabadulni akart belőle. Abban a pillanatban, amikor végül az ajtó felé mozdult, hogy kinyissa, talán a tudata mélyén a megérzésére hallgatott, de leginkább a menekülési ösztöne akarta kivinni a zárt helyiségből, kiszakítani ebből a szorult és feldolgozhatatlan helyzetből.
     Ahogy lábujjhegyre állva megkapaszkodott az ajtókilincsben, a háta mögött az anyja hangja hűvös, karcos hangszínt öltött.
     - Gyerekek lelke, sötét az este – kezdte a nő a kád szélén ülve. - Este, este, a gyereket leste…
     Becky szinte megdermedt a mozdulatban, és lassan visszanézett a hang irányába. 
     - Becky! Istenem! Becky! Hallasz? – jött közben az ajtó mögül.
     - Leszállt az éj, minden sötét…
     Ahogy a kislány hátrafordult, pillantása a kád szélén gubbasztó anyjának mészfehér tekintetébe fúródott. Shelly még mindig a kezét nyújtotta a lány felé, miközben a borotvakés pengéjével végigszántotta a saját arcának jobb felét. A penge nyomán a bőr szétnyílt, az eleven hús vérvörösen lüktetett. A nő fehér szemgolyójának mélyén mintha a túlvilág zavaros köde gomolygott volna.
     - Gerald eljön a gyerekekért – mondta, miközben a szájából apró hangyák százai özönlöttek elő.
   Becky egy gyors mozdulattal elhúzta a reteszt, és pánikszerűen rántotta maga felé az ajtót. A következő pillanatban Shelly szinte beesett a fürdőszobába, a lánya pedig zokogva karolta át a derekát.          
     A helyiség üres volt. Beckyn kívül senki sem volt a fürdőszobában. Csak Donald emlékbe kapott borotvakése hevert szétnyitva a csempén.

Negyedik regényem november végén kerül a könyvesboltokba! 
Kedvezményes előjegyzés a Bookline-on: http://bit.ly/rekviem_bookline

danielle-tunstallc2a9-42.jpg

 

rekviem_pr_bookline.jpg

komment

Hallottál már a Hontalan lelkek legendájáról?

2016/05/15. - írta: John_Cure

F O N T O S!
Ezt a könyvet messzire kerüljétek!

HONTALAN LELKEK a címe és néhány nap leforgása alatt már a Bookline előjegyzési sikerlista TOP 10-be is bekerült. De nézzétek meg milyen a borítója! Ha csak ránézel, elfog az ideglelés! Mit gondoltok milyen hatással és álmatlan éjszakákkal járhat elolvasni? Ez a könyv több, mint egy hátborzongató misztikus thriller. Ez a könyv megnyit egy kaput az élők és a holtak világa között, megidézve egy nagyon gonosz lelket.

Ha mégis úgy érzed, hogy elég erős vagy lelkileg, s felkészültél szembenézni a Hontalan lelkek világával és alámerülni az elátkozott dögkútba, akkor saját felelősségre, ezen a linken kedvezményesen előrendelheted!
Bookline előrendelés itt!

Remélem a Vatikánnak is jelentik minél többen, aztán betiltják! ;) :) 

hl_pr03.jpg


komment

John Cure: A Gonosz új arca (regény) Harmadik részlet - Vérbe fagyva

2015/06/28. - írta: John_Cure

Olvass bele A Gonosz új arca című könyvembe!
3. részlet

Huszonkettő

2006. június 26. éjszaka, Manhattan, New York

      Minden mozdulatában látszott, hogy boldog és kiegyensúlyozott nő, aki férfiakat megszégyenítő lendülettel lépett át minden útját álló akadályt.
      Gemma Samworth, akit a legtöbben csak Gemsiként ismertek, kiszállt a fekete Chevroletből, végigsétált a külvárosi ház tágas kocsibehajtóján, majd határozott mozdulatokkal félretolta az ajtóból befelé bámészkodó rendőrjárőrök vállát, és párduc ügyességgel csusszant be köztük. A magasabbik rendőr utánanyúlt, de a nő hanyagul hátrahagyott keze egy arany jelvényes szövetségi nyomozóigazolványt tartott az arcába. A férfi zavartan vigyorgott, elnézést kért, de mindvégig nem bírta levenni a szemét a nő formásan edzett lábairól. Pillantása cikázott a vádlik és a nőiesen formált csípő között.
      Gemma „Gemsi” Samworth különleges ügynök minden más helyzetben mosolygott volna, de másfél hónap alatt ez volt a negyedik eset, amikor egy brutális gyilkosság helyszíne nemcsak az elkövetés módjában és kegyetlenségében hordozott azonos jeleket, de a szörnyűséget megelőző események is kísértetiesen megegyeztek.
      Belépett a szobába, és egy másik világba érkezett. Mintha a halál birodalmába lépett volna, fájdalom és rettegés fogta el. Egy általánosan jó erkölcsű ember ennél a pontnál már feladja, sokkolva próbál kimenekülni.
      De Gemsi nem fordulhatott sarkon.
      Neki bent kellett maradnia.
      Úgy érezte, mintha tűvel piszkálna egy elgennyesedett sebet, azonban elfojtott magában minden undort és fájdalmat. Nem csak azért maradt bent, mert ez volt a munkája. Őt mindig valami misztikus erő hajtotta előre a cél felé. Gemsi egy tradicionális angol családból származó Amerikában élő nő volt. Harminckét évesen már elismert volt a szakmájában. Az FBI egyik minősített életellenes bűncselekmények felderítését végző alosztályát vezette, és közvetlenül 6 nyomozó dolgozott az irányítása alatt.
      Gemsi megállt, hátrafogta szőkésbarna hullámos haját, mint mindig mielőtt a helyszínelők területére lépett. Magas, enyhén kopaszodó, markáns arcú férfi termett mellette.
      – Az áldozat harmincas, nőiesen telt, latin-amerikai nő. – Néhány fotó kíséretében egy adatgyűjtő lapot tett Gemsi kezébe és folytatta. – Közel húsz órája halott. Személyes iratok nem voltak nála, de a forrónyomos fiúk már rajta vannak, hogy mielőbb megtudjuk ki ez a nő a fürdőszobában. Az ingatlan órákra is bérelhető szerelmi apartman. Az elkövető Frank Hariss néven jelentkezett be a ház kétnapos alkalmi bérletéhez, és készpénzben előre fizetett az üzemeltetőnek. Az eset mindenben kísértetiesen megegyezik az előző három alkalommal. Középkorú nő, megkötözték. Az elkövető, mielőtt leragasztotta a nő száját, törött borospohár darabokat és szilánkokat pakolt az áldozata nyelvére.
      – Az üvegszilánktól való félelem pedig megbénította az áldozatot, így mukkanni sem mert – mondta Gemsi a megkötözött nő vérbe fagyott fotóját vizsgálva. – Még a nyelvét sem merte mozdítani szerencsétlen, nehogy szétvágják belülről az arcát a szilánkok. Az elkövető megerőszakolta a nőt, aki a sokkhatás alatt összeharapta a pohárdarabkákat, belélegezte és le is nyelte a szilánkokat. Az üvegdarabok széthasították az arcát, kivágták a légutakat, a nyelőcsövet, a szerencsétlen áldozat végül a saját vérétől megfulladt. Ez történt, Ben?
      – Pontosan – válaszolta a férfi. – És ebben az esetben is együtt tölthették az egész estét, ami a jelek szerint meglehetősen kellemesen indult. Mindketten bort ittak, és már a második palacknak is az aljára értek. A CD-lejátszóban Berry White szólt, mint az előző három esetben. Az írott CD-t most is a lejátszóban hagyták. A törvényszékiek már beküldték elemzésre. Talán most maradt utána valami használható nyom.
      – A francba, fiúk! Összepisil mindig mindent! Találnunk kell valami értékelhető nyomot! – A ragyogó tekintetű nyomozónő égszínkék szemei dühösen pásztázták a szoba vérrel és vizelettel mocskolt falait. – Valamilyen DNS-nyom biztos lesz utána, ami alapján megtalálni még nem fogjuk, de ha elkapjuk, az azonosságot perdöntően bizonyítja majd. Márpedig elkapjuk, ebben biztos vagyok! Hogyan vehet ilyen fordulatot az este?
      – Nézd, Gemma, véleményem szerint egyre inkább beigazolódik a verzió a randevúról.
      – A kellemesen eltöltött este?
      – Igen. Vacsora, finom bor, halk zene, rózsák.
      – Valamint erőszak. Értelmetlen, brutális gyilkosság – Gemsi újra a fotóra pillantott, majd belépett a fürdőszobába. A zuhanyzótálban egy csinos nő meztelen holtteste feküdt magzatpózba összekötve. Nyakán mélyen szúrt seb, az arcából véres pohárdarabka állt ki, átszakítva a bőrt. – Nem értem, miért ez az egész? Miért az erőszak, a gyilkosság, mikor egy ilyen estében már a levegő is olyan fülledt és vágykeltő, hogy a szex szinte természetes megkoronázása az együtt töltött estének. Miért van mégis mindez?
      Gemsi a félig leszaggatott zuhanyzófüggönyre alvadt vért vizsgálta, de vigyázott, hogy ne érjen semmihez, és ne zavarja meg a nyomrögzítő technikusok munkáját. Csak közelebb hajolt, pár másodpercig nézte, majd visszafordult a nyomozóhoz.
      – Szeretném tudni, hogy mi jár ennek a fickónak a fejében. Milyen lehet a hétköznapokban, és egyáltalán hogyan tud ezeknek a nőknek a közelükbe, a bizalmukba férkőzni? Azt mondanám, lehetne bárki, egy hétköznapi férfi, mint a sorozatgyilkosok általában. Jó megjelenésű, kiegyensúlyozott, magas intelligenciával. Talán sikeres, elismert a munkájában.
      – Egy biztos, piszkosul ismeri a nőket – jegyezte meg Ben. – Tudja, hogyan vegye le őket a lábukról, hogyan manipulálja őket. Közel két hónap leforgása alatt négy nő. A főiskolán sem tudtam hasonló tempót tartani, pedig én is rajta voltam a bugyigyűjtő akciókban rendesen.
      – Ben, ha nem haragszol, most nem vagyok kíváncsi a trófeáidra, bugyigyűjteményre és hasonlókra. – Gemsi fárad mozdulatokkal masszírozta meg a szemgödrét. – Hajnali három van. Túl vagyok egy bírósági meghallgatáson és két szembesítésen. Szeretnék mindent megtenni, hogy ne kezdjen túlnőni rajtunk ez az ügy.
      – El fogjuk kapni. Tudom. Te is tudod, és szerintem ez a rohadék is tudja. A kérdés csak az, hogy mikor?
      – Pontosan ez az, Ben! A mikor a lényeges. Szeretném, ha nem kellene többet ez után a pszichopata után nyomokat rögzíteni, adatokat gyűjteni. Azt szeretném, ha mielőbb a szemébe nézhetnék, miközben az esküdtszék bűnösnek nyilvánítja.
      A zuhanyzóban fekvő nőt két egyenruhás férfi takarta le, körülöttük az igazságügyi szakértők a lehető legnagyobb körültekintéssel és aprólékossággal rögzítették a nyomokat. Gemma Samworth különleges ügynök átsétált a hálószobába, alaposan szemügyre vett mindent, reménykedett, hogy talál valami szokatlant, ami árulkodó lehet a gyilkos kilétére. Szinte napra pontosan hat hete volt az első gyilkosság helyszínén. Szintén egy elegáns hotel szobájában. Használható nyomot, ami sikerre vitte volna a forrónyomos felderítést, akkor sem találtak. A körülmények miatt akkor még egy féltékeny barátra, szeretőre gondolt. A lehető legalaposabban utánanéztek az áldozat barátainak, kapcsolatainak, de sajnos semmi hasznosítható információt nem találtak. A nőnek kevés ismerőse volt, és ahogyan az utána következő áldozatok, ő sem járt partikra, klubokba. Gemsi és a csoportja átnézték az elmúlt évek bűnügyi nyilvántartását, különös figyelmet fordítottak a szexuális bűncselekmények elkövetőire, a pszichiátriai kezelés alatt állt bűnözőkre, szatírokra, pedofilokra, de bárki, aki szóba jöhetett volna mint lehetséges elkövető vagy a büntetés-végrehajtás vendégszeretetét élvezte, vagy valamelyik szigorúan őrzött pszichiátrián formálták. Csak néhány potenciális elkövető jelölt jöhetett szóba, azonban a tanúkihallgatások és a sziklabiztos alibik hamar tisztázták őket.
      Egy alacsony szemüveges férfi robogott be a szobába és egyenesen Gemsihez sietett.
      – Elnézést! – lihegte, miközben a szemüvegét próbálta visszatolni az orrnyergére, de az szinte azonnal leszánkózott. – Ahogy riasztottak rögtön elindultam, csak magam sem tudom hogyan, de rossz irányba mentem. Még félálomban voltam és elnéztem egy lehajtót.
      – Semmi baj, Ronald – mondta Gemsi. – A lényeg, hogy ide találtál.
      Ben elmosolyodott: – Mindannyian fáradtak vagyunk. Én is szívesebben lennék otthon és aludnék az asszony mellett.
      – Lemaradtam valamiről? – érdeklődött Ronald.
      – Még folyamatban van a nyomrögzítés. Én is csak nemrég érkeztem. – Gemsi sarkon fordult és elindult a bejárat felé. A többiek sietősen követték. – Hagyjuk a fiúkat dolgozni, hátha találnak valami nyomot. Ben és Ronald kérdezzetek végig minden lakót az utcában! Én majd érdeklődöm a közeli benzinkutakon, a tulajdonos által adott személyleírás hátha ráillik valakire, aki ott tankolt. Aztán reménykedjünk, hogy ha így volt, akkor a biztonsági kamerák képeit még nem törölték az elmúlt időszakban. De meglesz, fiúk! Érzem, hogy hamarosan a nyomára bukkanunk.
      – Biztató, hogy ilyen optimista vagy – mondta Ben mosolyogva.
      Gemsi megtorpant. Felnézett a férfira.
      – Figyelj ide, Ben! Lehet, hogy esélytelennek látszik a helyzet, de ne feledd, örökké nem eshet!

police-line-do-not-cross-tape-at-crime-scene-1-2000x1349_9.jpg

komment

John Cure: A Gonosz új arca (regény) Második részlet - Rémálmok

2015/06/21. - írta: John_Cure

Olvass bele A Gonosz új arca című könyvembe!
2. részlet


Hét

      Tudta, hogy semmi esélye a menekülésre, de azért amennyire csak ereje engedte megpróbálta. Igyekezett minél messzebbre jutni, lehetőleg úgy, hogy üldözőit egyre jobban maga mögött hagyja. De a távolság üldözők és üldözött között egyre kisebb lett, és nyilvánvalóvá vált, hogy ma este utolérik. Elkapják és leszámolnak vele…
      Ha a kutyák nem lettek volna a sarkában, könnyedén lerázza az üldözőit, de azok az átkozott vérebek, akárcsak a felbőszült bikák, úgy vetették utána magukat.
      Átgázolt a patakon, majd a töltésen felérve – miután egy vékony faág az arcába csapott és felszakította a homlokát – hirtelen megtorpant. A csípős szél mélyen a bőrébe harapott, de ez egyáltalán nem érdekelte, ahogyan a szemöldöke fölötti seb sem. Rezzenéstelen arccal figyelte a bokrok sűrűjéből kiugró kutyát, amint vicsorítva megállt, és farkasszemet nézett vele. Hogy került ez ide, csodálkozott, hogy a picsába került ez a dög elém? A kezdeti meglepettségen hamar felülkerekedett, és inkább megpróbált szabadulni a szorult helyzetből.
      Véres, csontos ujjai görcsösen megszorították a rövid csövű puska markolatát és lassan – miközben szúrós pillantásával fogva tartotta a dobermann tekintetét –, nagyon lassan a csípőjéhez emelte. A fegyver csőre volt töltve. Már csak a megfelelő pillanatra várt. A kutya nem mozdult, az idő pedig fogytán, hiszen a többi kutya és az üldözői már igen közel járhattak.
      – Tűnj az utamból – súgta a sötétségbe. – Húzd el a csíkot! Takarodj, te dög! Takarodj! – Vér buggyant ki a homlokán lévő sebből, és gyors folyású patakként száguldott a mélyen barázdált arcon, csak a remegő szája szélénél lassított egy kicsit, majd új erőre kapva lecsorgott az állán, hogy megpecsételje az amúgy is mocskos ingét. – Takarodj!
      A kutya nem mozdult. Szemei véresen izzottak, vicsorgó száján nyál csorgott a nyirkos fűbe, de meg sem mozdult. Mintha direkt az időt akarná húzni, hogy a társai ide érjenek. De a férfi már nem várhatott. Hallotta a közeledő kutyák felbőszült ugatását, cselekednie kellett. Tudta, ha meghúzza a ravaszt, elárulja magát és az üldözői pillanatok alatt a nyomára akadnak. Csakhogy már nem volt más választása. Különben is… Már kurvára mindegy.
      Az elsütött fegyver hangja vastagon belemart az éjszaka csendjébe. A lövedék leteperte a vicsorgó állatot. Már nem jelentett veszélyt. Csendben, szétszakított mellkassal feküdt a gallyak között.
      A férfi felszívta az orrát, és a fűbe köpött. Elmosolyodott, és leindult a töltésen, egyenesen az elhullott állat felé, amikor hirtelen éles fájdalom hasított a bokájába. Mintha egy feltartóztathatatlan erő próbálná kihúzni a lábát alóla. Még mielőtt lepillantott volna, tudta, hogy utolérte egy újabb véreb és az akaszkodott morogva a bokájára. A fájdalom már majdnem elviselhetetlen volt. A hatalmas fogak nem kegyelmeztek, és egyre mélyebben hatoltak a húsba, néhol darabokat tépve ki belőle.
      Visszafogott egy ordítást, ami majd szétfeszítette a torkát. Hörögve próbálta a puska csövét az idegbeteg módjára rángatózó állat fejéhez tenni, de az mindig kimozdult előle. A harmadik próbálkozásra a puska érintette az állat koponyáját, és a férfi olyan erővel szorította vele a fejét a földhöz, hogy az összeroppant, kipréselve magából a szemgolyókat. Végre gyengült a szorítás. Lehajolt, hogy a lábszárába markoló állkapcsot eltávolítsa. Mielőtt megtehette volna, egy harmadik véreb rontott rá a sűrű fák közül, és egyenesen a mellkasára ugrott, átharapva a kulcscsontját. Az ujjai elgyengültek, és a fegyver a földre esett. Az előbb legyőzte a fájdalmat és a torkára fojtotta az üvöltést, de most nem tudta és nem is akarta visszafogni magát.
      A fájdalomtól…


Nyolc


      …ordított.
      Rémülettől szikrázó szemekkel nézett szét a sötét szobában, miközben a könyökére támaszkodva felült. A szobát átjárta a rémálom keltette félelem. A kék pizsamafelső – Micimackó birkózott rajta egy csupor mézzel –, izzadt testéhez tapadva táncolt, követve a tüdeje által diktált ziháló ütemet. Szép kis születésnap, gondolta Eddie, és kézfejével megtörölte a szemét, megszüntetve a fátyolosan elmosódó szoba képét. Még most is ez az álom. Még ilyenkor sem hagy nyugodni. Még a születésnapján sem lehet nyugta egy gyereknek?
      Az utóbbi időben ismét megszaporodtak a szörnyű álmai, és ez nagyon elszomorította. Az utolsó két alkalomról a szüleinek sem szólt. Jobbnak látta, ha nem zaklatja fel őket újra. Amikor csak rosszat álmodik, az édesanyja olyan nyugtalan lesz. Próbálja titkolni, de nem megy neki valami jól, és különben is az emberek arcára mindig kiülnek az érzéseik. A gyerekek pedig tudnak belőle olvasni. Ösztönösen megérzik, ha valami kizökken a megszokott kerékvágásból. Márpedig az anyja mindig kizökkent, amikor ő rosszat álmodott. Eddie pedig megérezte, hogy valami nincs rendben. Persze ha Agatha nem sugározza magából az aggodalmat, akkor is rájött volna, hogy valami nincs rendben az álmaival.
      Joe visszafogta a lendületet, amivel felrobogott a lépcsőn, nehogy beszakítsa a gyerekszoba ajtaját. Egy pillanatra megtorpant az ajtó és Eddie között – a folyosóról beszökő fény a hátára kúszott és elterült rajta, akár egy hős lovag köpenye –, majd az ágy szélére ült. Szótlanul nézett a fiára. Szavak nélkül is jól megértették egymást. Talán ilyen a tökéletes kötelék. Mindketten tudták, hogy mi történt, és hogy mit gondol a másik. Az apa tudta a fiú gondolatait, a fiú pedig az apáét. Nem voltak gondolatolvasók. Hogyan is lettek volna azok? Egyszerűen vannak olyan pillanatok az életben, amikor szavak nélkül is érti egymást két ember. Főleg, ha ilyen erős kapocs köti őket össze. Mellesleg nem ez volt az első alkalom, hogy ugyanitt, ugyanígy ült ez a két ember. A nagy és a kicsi. Apa és fia.
      – Soha nem lesz vége, apu? – törte meg végül a csendet Eddie. A hangjából keserűség érződött.
      – Nem tudom – válaszolta őszintén Joe, és lesütötte a szemét. Nem bírt a fia szemébe nézni. Szégyellte magát. A fia előtt, Agatha előtt, talán az egész világ előtt. Szégyellte a tehetetlenséget. Azt a kíméletlen érzést, ami lassan körbefogja az embert és ránehezedik. Aztán csak ül rajta és nyomja. Annyi súllyal és annyi ideig, amíg össze nem roppan. A tehetetlenség talán Isten leggonoszabb tréfája, gondolta, és ebben a pillanatban úgy érezte, mindjárt összeroppan.
      – Ugye ez nincs minden gyereknek így? – kérdezte Eddie, de már tudta is rá a választ. Valahol ott legbelül – ahonnan az emberek megérzései erednek és átsegítik néha az élet nehezen kezelhető pillanatain –, a lelke mélyén, szerény élet tapasztalata ellenére is érezte, hogy ami vele történik, nem átlagos dolog. Gyanította, hogy valami nincs rendben. Persze egy kicsit azért reménykedett, hogy az apja megnyugtató választ ad, elmagyarázva, hogy ebben a korban ezen mindenkinek át kell esnie.
Nem így történt…
      – Valóban. Jól gondolod. A gyerekeknél és a felnőtteknél sem természetes dolog a visszatérő rémálom. – Felesleges lett volna minden mellébeszélés, kitérő válasz. Eredményre és megoldásra itt már csak közösen juthattak, és ezzel Joe is tisztában volt. – Nem tudom és nem is tudhatom, hogy mi okozza ezt nálad, hercegem, de mindent el fogunk követni anyáddal, hogy megszűnjenek a szörnyű éjszakáid. – Rövid szünetet tartott, gyengéden megsimogatta Eddie arcát, majd folytatta: – Azt hiszem, hogy már hamarabb meg kellett volna tennünk azt a lépést, ami közelebb vihet a megoldáshoz. És most meg is tesszük.
      – Mit, apa? – Kíváncsian pislogott a mellette ülő férfira, aki ebben a pillanatban, csak úgy, mint eddigi életében bármikor, a biztonságot jelentette. – Mit fogunk tenni?
      – Elmegyünk… – Joe hangja elhalkult, mintha elbizonytalanodott volna. Mintha még most sem lenne egyértelmű, hogy nem lehet tovább halogatni a dolgot. – Elmegyünk egy orvoshoz.
      – A doktor bácsihoz? Ő erre is tud gyógyszert adni? Ugye nem szurit?
      – Nem. Nem kapsz injekciót. Az igazság az, hogy ez nem az a doki bá’, akihez eddig jártál. Ez egy egészen másfajta orvos.
      – És tud segíteni? – Eddie hangjában bizonytalanság bujkált.
      – Megvannak a módszerei, úgyhogy nagyon remélem.
      – Anya nem ébredt fel? – váltott hirtelen témát Eddie, mint akit nem is foglalkoztat tovább a dolog. Apa azt mondta, hogy „megvannak a módszerei” a doki bá’-nak. Neki pedig ennyi elég is.
      – Szerencsére nem. – Megfogta a fiú kezét és oltalmazóan megpaskolta. Eddie apró kezei szinte eltűntek az apja tenyerében. – Jobb is így. Semmi szükség arra, hogy felizgassa magát, aztán pedig nem tud majd elaludni. Pihenje csak ki magát rendesen, aztán majd reggel én adagolom neki az egészet, lehetőleg úgy, hogy ne zaklassa fel nagyon. Aztán beszélek vele az orvosról is, hogy kérjen neked időpontot. Persze csak akkor, ha nem gondoltad még meg magad.
      – Nem, dehogy is – csóválta a fejét Eddie, miközben a szája szélén halvány mosoly futott végig. – Ha segít a doki bá’, akkor elmegyek.
      – Bizonytalan vagy?
      – Á, dehogy! – legyintett. Megpróbálta könnyedén megrántani a vállát, hogy neki ez semmiség, de a tekintete elárulta – a csibészes mosoly ellenére is –, mindez csak látszat.
      – Bizonytalan vagy, hercegem?
      – Egy kicsit – vallotta be őszintén. Azt tudta, hogy biztosan el akar menni az orvoshoz. Abban kételkedett, hogy az valamiben is segíteni tud majd neki. Valami furcsa érzés kerítette hatalmába, ami azt súgta neki, hogy ilyen könnyen nem szabadulhat az álmaitól.
      Joe beljebb csusszant az ágyon, magához húzta Eddiet és szorosan átölelte. A fiú viszonozta apja ölelését, és amennyire csak tudta átfogta annak széles vállait. Egymást ölelve szótlanul ültek. Kint egy autó haladt el a ház előtt kényelmes tempóban, ahogyan csak az éjszakában cirkáló szerelmespárok, vagy a fűtől lelassult suhancok szoktak vezetni. A lámpái végigpásztáztak a gyerekszobán, egymásba fonódott árnyakat kergetve a tapétán, majd amilyen hirtelen besurrant, olyan hirtelen távozott újra félhomályt hagyva maga mögött.
      – Minden rendben lesz – suttogta Joe a fia fülébe. A hangokat alig bírta kipréselni a száján, és érezte, hogy elszorul a torka. Végigsimította Eddie haját és még közelebb húzta magához. Arcát a fiú arcához szorította, és a válla fölött könnyes szemmel nézett ki a néma éjszakába.

=====
A könyv júliusi megjelenése előtt már kedvezményesen előjegyezhető!
Bővebb információért kattints ide!

woundblackeyes.jpg

komment