John Cure regényíró blogoldala

John Cure: A Gonosz új arca (regény) Második részlet - Rémálmok

2015/06/21. - írta: John_Cure

Olvass bele A Gonosz új arca című könyvembe!
2. részlet


Hét

      Tudta, hogy semmi esélye a menekülésre, de azért amennyire csak ereje engedte megpróbálta. Igyekezett minél messzebbre jutni, lehetőleg úgy, hogy üldözőit egyre jobban maga mögött hagyja. De a távolság üldözők és üldözött között egyre kisebb lett, és nyilvánvalóvá vált, hogy ma este utolérik. Elkapják és leszámolnak vele…
      Ha a kutyák nem lettek volna a sarkában, könnyedén lerázza az üldözőit, de azok az átkozott vérebek, akárcsak a felbőszült bikák, úgy vetették utána magukat.
      Átgázolt a patakon, majd a töltésen felérve – miután egy vékony faág az arcába csapott és felszakította a homlokát – hirtelen megtorpant. A csípős szél mélyen a bőrébe harapott, de ez egyáltalán nem érdekelte, ahogyan a szemöldöke fölötti seb sem. Rezzenéstelen arccal figyelte a bokrok sűrűjéből kiugró kutyát, amint vicsorítva megállt, és farkasszemet nézett vele. Hogy került ez ide, csodálkozott, hogy a picsába került ez a dög elém? A kezdeti meglepettségen hamar felülkerekedett, és inkább megpróbált szabadulni a szorult helyzetből.
      Véres, csontos ujjai görcsösen megszorították a rövid csövű puska markolatát és lassan – miközben szúrós pillantásával fogva tartotta a dobermann tekintetét –, nagyon lassan a csípőjéhez emelte. A fegyver csőre volt töltve. Már csak a megfelelő pillanatra várt. A kutya nem mozdult, az idő pedig fogytán, hiszen a többi kutya és az üldözői már igen közel járhattak.
      – Tűnj az utamból – súgta a sötétségbe. – Húzd el a csíkot! Takarodj, te dög! Takarodj! – Vér buggyant ki a homlokán lévő sebből, és gyors folyású patakként száguldott a mélyen barázdált arcon, csak a remegő szája szélénél lassított egy kicsit, majd új erőre kapva lecsorgott az állán, hogy megpecsételje az amúgy is mocskos ingét. – Takarodj!
      A kutya nem mozdult. Szemei véresen izzottak, vicsorgó száján nyál csorgott a nyirkos fűbe, de meg sem mozdult. Mintha direkt az időt akarná húzni, hogy a társai ide érjenek. De a férfi már nem várhatott. Hallotta a közeledő kutyák felbőszült ugatását, cselekednie kellett. Tudta, ha meghúzza a ravaszt, elárulja magát és az üldözői pillanatok alatt a nyomára akadnak. Csakhogy már nem volt más választása. Különben is… Már kurvára mindegy.
      Az elsütött fegyver hangja vastagon belemart az éjszaka csendjébe. A lövedék leteperte a vicsorgó állatot. Már nem jelentett veszélyt. Csendben, szétszakított mellkassal feküdt a gallyak között.
      A férfi felszívta az orrát, és a fűbe köpött. Elmosolyodott, és leindult a töltésen, egyenesen az elhullott állat felé, amikor hirtelen éles fájdalom hasított a bokájába. Mintha egy feltartóztathatatlan erő próbálná kihúzni a lábát alóla. Még mielőtt lepillantott volna, tudta, hogy utolérte egy újabb véreb és az akaszkodott morogva a bokájára. A fájdalom már majdnem elviselhetetlen volt. A hatalmas fogak nem kegyelmeztek, és egyre mélyebben hatoltak a húsba, néhol darabokat tépve ki belőle.
      Visszafogott egy ordítást, ami majd szétfeszítette a torkát. Hörögve próbálta a puska csövét az idegbeteg módjára rángatózó állat fejéhez tenni, de az mindig kimozdult előle. A harmadik próbálkozásra a puska érintette az állat koponyáját, és a férfi olyan erővel szorította vele a fejét a földhöz, hogy az összeroppant, kipréselve magából a szemgolyókat. Végre gyengült a szorítás. Lehajolt, hogy a lábszárába markoló állkapcsot eltávolítsa. Mielőtt megtehette volna, egy harmadik véreb rontott rá a sűrű fák közül, és egyenesen a mellkasára ugrott, átharapva a kulcscsontját. Az ujjai elgyengültek, és a fegyver a földre esett. Az előbb legyőzte a fájdalmat és a torkára fojtotta az üvöltést, de most nem tudta és nem is akarta visszafogni magát.
      A fájdalomtól…


Nyolc


      …ordított.
      Rémülettől szikrázó szemekkel nézett szét a sötét szobában, miközben a könyökére támaszkodva felült. A szobát átjárta a rémálom keltette félelem. A kék pizsamafelső – Micimackó birkózott rajta egy csupor mézzel –, izzadt testéhez tapadva táncolt, követve a tüdeje által diktált ziháló ütemet. Szép kis születésnap, gondolta Eddie, és kézfejével megtörölte a szemét, megszüntetve a fátyolosan elmosódó szoba képét. Még most is ez az álom. Még ilyenkor sem hagy nyugodni. Még a születésnapján sem lehet nyugta egy gyereknek?
      Az utóbbi időben ismét megszaporodtak a szörnyű álmai, és ez nagyon elszomorította. Az utolsó két alkalomról a szüleinek sem szólt. Jobbnak látta, ha nem zaklatja fel őket újra. Amikor csak rosszat álmodik, az édesanyja olyan nyugtalan lesz. Próbálja titkolni, de nem megy neki valami jól, és különben is az emberek arcára mindig kiülnek az érzéseik. A gyerekek pedig tudnak belőle olvasni. Ösztönösen megérzik, ha valami kizökken a megszokott kerékvágásból. Márpedig az anyja mindig kizökkent, amikor ő rosszat álmodott. Eddie pedig megérezte, hogy valami nincs rendben. Persze ha Agatha nem sugározza magából az aggodalmat, akkor is rájött volna, hogy valami nincs rendben az álmaival.
      Joe visszafogta a lendületet, amivel felrobogott a lépcsőn, nehogy beszakítsa a gyerekszoba ajtaját. Egy pillanatra megtorpant az ajtó és Eddie között – a folyosóról beszökő fény a hátára kúszott és elterült rajta, akár egy hős lovag köpenye –, majd az ágy szélére ült. Szótlanul nézett a fiára. Szavak nélkül is jól megértették egymást. Talán ilyen a tökéletes kötelék. Mindketten tudták, hogy mi történt, és hogy mit gondol a másik. Az apa tudta a fiú gondolatait, a fiú pedig az apáét. Nem voltak gondolatolvasók. Hogyan is lettek volna azok? Egyszerűen vannak olyan pillanatok az életben, amikor szavak nélkül is érti egymást két ember. Főleg, ha ilyen erős kapocs köti őket össze. Mellesleg nem ez volt az első alkalom, hogy ugyanitt, ugyanígy ült ez a két ember. A nagy és a kicsi. Apa és fia.
      – Soha nem lesz vége, apu? – törte meg végül a csendet Eddie. A hangjából keserűség érződött.
      – Nem tudom – válaszolta őszintén Joe, és lesütötte a szemét. Nem bírt a fia szemébe nézni. Szégyellte magát. A fia előtt, Agatha előtt, talán az egész világ előtt. Szégyellte a tehetetlenséget. Azt a kíméletlen érzést, ami lassan körbefogja az embert és ránehezedik. Aztán csak ül rajta és nyomja. Annyi súllyal és annyi ideig, amíg össze nem roppan. A tehetetlenség talán Isten leggonoszabb tréfája, gondolta, és ebben a pillanatban úgy érezte, mindjárt összeroppan.
      – Ugye ez nincs minden gyereknek így? – kérdezte Eddie, de már tudta is rá a választ. Valahol ott legbelül – ahonnan az emberek megérzései erednek és átsegítik néha az élet nehezen kezelhető pillanatain –, a lelke mélyén, szerény élet tapasztalata ellenére is érezte, hogy ami vele történik, nem átlagos dolog. Gyanította, hogy valami nincs rendben. Persze egy kicsit azért reménykedett, hogy az apja megnyugtató választ ad, elmagyarázva, hogy ebben a korban ezen mindenkinek át kell esnie.
Nem így történt…
      – Valóban. Jól gondolod. A gyerekeknél és a felnőtteknél sem természetes dolog a visszatérő rémálom. – Felesleges lett volna minden mellébeszélés, kitérő válasz. Eredményre és megoldásra itt már csak közösen juthattak, és ezzel Joe is tisztában volt. – Nem tudom és nem is tudhatom, hogy mi okozza ezt nálad, hercegem, de mindent el fogunk követni anyáddal, hogy megszűnjenek a szörnyű éjszakáid. – Rövid szünetet tartott, gyengéden megsimogatta Eddie arcát, majd folytatta: – Azt hiszem, hogy már hamarabb meg kellett volna tennünk azt a lépést, ami közelebb vihet a megoldáshoz. És most meg is tesszük.
      – Mit, apa? – Kíváncsian pislogott a mellette ülő férfira, aki ebben a pillanatban, csak úgy, mint eddigi életében bármikor, a biztonságot jelentette. – Mit fogunk tenni?
      – Elmegyünk… – Joe hangja elhalkult, mintha elbizonytalanodott volna. Mintha még most sem lenne egyértelmű, hogy nem lehet tovább halogatni a dolgot. – Elmegyünk egy orvoshoz.
      – A doktor bácsihoz? Ő erre is tud gyógyszert adni? Ugye nem szurit?
      – Nem. Nem kapsz injekciót. Az igazság az, hogy ez nem az a doki bá’, akihez eddig jártál. Ez egy egészen másfajta orvos.
      – És tud segíteni? – Eddie hangjában bizonytalanság bujkált.
      – Megvannak a módszerei, úgyhogy nagyon remélem.
      – Anya nem ébredt fel? – váltott hirtelen témát Eddie, mint akit nem is foglalkoztat tovább a dolog. Apa azt mondta, hogy „megvannak a módszerei” a doki bá’-nak. Neki pedig ennyi elég is.
      – Szerencsére nem. – Megfogta a fiú kezét és oltalmazóan megpaskolta. Eddie apró kezei szinte eltűntek az apja tenyerében. – Jobb is így. Semmi szükség arra, hogy felizgassa magát, aztán pedig nem tud majd elaludni. Pihenje csak ki magát rendesen, aztán majd reggel én adagolom neki az egészet, lehetőleg úgy, hogy ne zaklassa fel nagyon. Aztán beszélek vele az orvosról is, hogy kérjen neked időpontot. Persze csak akkor, ha nem gondoltad még meg magad.
      – Nem, dehogy is – csóválta a fejét Eddie, miközben a szája szélén halvány mosoly futott végig. – Ha segít a doki bá’, akkor elmegyek.
      – Bizonytalan vagy?
      – Á, dehogy! – legyintett. Megpróbálta könnyedén megrántani a vállát, hogy neki ez semmiség, de a tekintete elárulta – a csibészes mosoly ellenére is –, mindez csak látszat.
      – Bizonytalan vagy, hercegem?
      – Egy kicsit – vallotta be őszintén. Azt tudta, hogy biztosan el akar menni az orvoshoz. Abban kételkedett, hogy az valamiben is segíteni tud majd neki. Valami furcsa érzés kerítette hatalmába, ami azt súgta neki, hogy ilyen könnyen nem szabadulhat az álmaitól.
      Joe beljebb csusszant az ágyon, magához húzta Eddiet és szorosan átölelte. A fiú viszonozta apja ölelését, és amennyire csak tudta átfogta annak széles vállait. Egymást ölelve szótlanul ültek. Kint egy autó haladt el a ház előtt kényelmes tempóban, ahogyan csak az éjszakában cirkáló szerelmespárok, vagy a fűtől lelassult suhancok szoktak vezetni. A lámpái végigpásztáztak a gyerekszobán, egymásba fonódott árnyakat kergetve a tapétán, majd amilyen hirtelen besurrant, olyan hirtelen távozott újra félhomályt hagyva maga mögött.
      – Minden rendben lesz – suttogta Joe a fia fülébe. A hangokat alig bírta kipréselni a száján, és érezte, hogy elszorul a torka. Végigsimította Eddie haját és még közelebb húzta magához. Arcát a fiú arcához szorította, és a válla fölött könnyes szemmel nézett ki a néma éjszakába.

=====
A könyv júliusi megjelenése előtt már kedvezményesen előjegyezhető!
Bővebb információért kattints ide!

woundblackeyes.jpg

komment

A bejegyzés trackback címe:

http://johncure.blog.hu/api/trackback/id/tr797561196

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.